November elsején, Mindenszentek ünnepén, és az azt követő Halottak Napján egy kicsit lelassul az élet. Ilyenkor az elhunyt családtagokról, rokonokról, barátokról megemlékezés, tiszteletadás szokását követve, megtelnek a temetők élőkkel. Ilyenkor talán egy kicsit mindenki elgondolkodik a saját életéről, haláláról is.

A halál, mint tabu téma

 Az emberi lét súlyos kérdésével, az elmúlás, a halál gondolatával a legtöbben nem szívesen foglalkoznak, miközben a híradásokban, a médiában naponta több alkalommal tolják az arcunkba mások tragédiáját, halálát. 

A halál az élet szerves része, csak erről próbálunk megfeledkezni. Ahogy a reklámok, a különböző fiatalító, élethosszabbító eljárások is azt sugallják, még nagyon sokáig élhetünk...

A halálra senki nem gondol szívesen. A legtöbben nem beszélnek, vagy nem megfelelően beszélnek róla, gyakran még akkor sem, ha már akár egy szerettüké, akár a sajátjuk közeleg. Vannak, akiket viszont gyakran emészt a kérdés, hogyan éljék a napjaikat mulandóságunk tudatával úgy, hogy közben ne állandóan a halálra gondoljanak.

E két véglet között a  modern kor embere már semmit sem tud a halálról, a haldoklóval, a gyászolóval való kommunikációról, a gyász folyamatáról, a gyászfeldolgozásról. Úgy nőtt fel több generáció, hogy gyermekkortól nem vettek részt benne, nem élték át, ahogy a szeretteik eltávoznak, és azt, hogy ez egy természetes, magától értetődő folyamat. 

Régen ennek is meg volt a szokásrendszere, azonban vagy 70-80 éve elvesztek a gyász régi rítusai. Manapság már minden intézményesített keretek között történik: elviszik a szemünk elöl a halottat, akit nem mi öltöztetünk fel, nem virrasztunk mellette. A temetést, búcsúztatást, hivatalos ügyeket intézzük. Végül ott állunk testileg, lelkileg kimerülve, a végleges, visszavonhatatlannal.

Sok családban nincs is kultúrája a halálról való beszédnek, megemlékezésnek. Pedig ahogy megszülettünk, azóta minden nappal, perccel haladunk a halál felé. A halállal való foglalkozás elválaszthatatlan az élettől. 

Mindenkinek máshogy fáj

Ahogy a születésünket, úgy a halálunkat sem választhatjuk meg. A gyász, a veszteség egyszer csak megtörténik, akárhogyan is éled az életed. A halál elkerülhetetlen. 

Mindnyájan magunkkal, magunkban hordozzuk eltávozott szeretteink hiányát, az elmúlás fájdalmát, a gyász hegeit.  Az élet már sose lesz olyan, mint amilyen eddig volt. Ez az ünnep csak lehetőséget ad arra, hogy a tiszteletadáson kívül beszéljünk a halottainkról, és megtartsuk őket a család, a fiatalabb generáció emlékezetében is. 

Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben a jövő hiányát. (Polcz Alaine - Gyász) 

A megemlékezés mellett a legtöbb ember ilyenkor szembe néz a saját életével, halandóságával is. 

Ezzel kapcsolatos nem reprezentatív, "házi" kérdőívem, mely szerint a 25 és 75 év közötti válaszadóknak az elmúlásról leggyakrabban a veszteség, hiány, fájdalom szavak jutottak eszükbe. A többségnek 3-4 évbe telt feldolgozni szerettük, szeretteik halálát. A gyászfeldolgozásban pedig háromszor annyi személy nem kapott segítséget, támogatást, mint ahányan igen. 

A körkérdésből az is kiderült, hogy kétszer annyi azoknak a száma, akik félnek a haláltól, mint akik nem foglalkoznak vele. 

Abban, viszont, hogy a halál még nem a vég - jelentsen ez mindenkinek azt, amiben ő hisz - majdnem kiegyenlítődtek a válaszok. Kicsit többen vannak, akik szerint a halállal minden véget ér, mint a másik tábor tagjai. 

 A halállal a test minden olyan tulajdonságát "leveti" és hátrahagyja, mely a földi élethez kapcsolódott. A többi mindenkinek egyéni hitére, elképzelésére, vallására van bízva.

"A halál megváltoztathatatlan, de viszonyunk hozzá megváltoztatható."
(Kunt Ernő)

 - Élményvadász - 

 (képek forrása: pixabay)